Pezenhoffer Ibi

A segítő hivatáshoz vezető utam nem egyenes vonalú volt.

Több mint 10 évvel ezelőtt szereztem pszichológus diplomát, emellett egyéb bölcsész végzettséggel is rendelkezem. Történelem és horvát szakos egyetemistaként kiválasztottam még a pszichológia szakot. Akkor még kevés tudatosság volt ebben a választásban, majd az egyetemi tanulmányaim során vált nyilvánvalóvá, hogy mégsem a véletlen hozott erre a területre.

Amikor végeztem, a szakmai alapok a rendelkezésemre álltak, mégsem éreztem úgy, hogy elérkezett az idő a segítő munkára, így más irányba vezetett akkor az utam. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy hitelesen tudjon valaki mások mellett állni, saját tapasztalatokra is szükség van.

Sok évig dolgoztam a közigazgatásban, több évet vezetőként, de nem találtam a helyem. Számomra az anyaság hozta meg azt a mély önismereti formálódást, amely után már éretten és teljes jelenléttel tudtam megérkezni ehhez a hivatáshoz.

A megélt tapasztalatok és a megszerzett tudás együtt formálja azt a szemléletet, amellyel a hozzám fordulókat kísérem. Rendszerszemléletben gondolkodom: hiszem, hogy nem önmagunkban állunk egy önismereti folyamatban, hanem a felmenőinktől hozott transzgenerációs mintáink velünk, bennünk élnek, és gyakran láthatatlanul is hatással vannak arra, ahogyan önmagunkhoz, másokhoz vagy éppen a szülői szerepünkhöz viszonyulunk. A családterápiás képzésben azt éreztem, ez itt az én helyem, ez a szemlélet az, amivel azonosulni tudok, és megtanulhatok olyan technikákat, amelyekkel segíteni tudok másoknak.

Meggyőződésem, hogy a valódi átalakulás feltétele a biztonságos, ítélkezésmentes közeg. Ehhez empatikus közeget teremtek, ahol a nehéz érzések is kimondhatóvá válnak, és bátran megoszthatod a kételyeidet és a félelmeidet is.